Akkor következzen a novella második része a kitartó olvasóknak:)
Szombat
Mindjárt frissebben kel és szorgosabban indul munkába a szegényember, ha fejében van, hogy a vasárnapi nagyebéd már nem csak nevében lesz kiadós. Ahj, csak az a kabát érkezzen meg Ödön bátyám, hogy életem nagy eseményét, nagyúri módon fogadhassam! De most már elég az ábrándokból, indulok a munkába. Felvettem -egy jó tízest már megélt- kabátom és elmentem a munkába. Mintha, az idáig csak szenvedésnek tűnő munkaórák szinte repültek volna. Csak az ebéd járt a fejemben: hogy milyen fenséges falatokat fogok elfogyasztani, csirke, pulyka, sertés, rántva, főve, nyárson és mézédes bor... A munkából hazatérve most furcsa mód nem rogytam ágyamra, mint azt eddig tettem. Egyszerűen csak leültem az ágy szélére és gondolataimba merülve körbetekintettem a szobában. Egyszobás, kis lakhely volt, nem is lett volna pénzem nagyobbra. Az ajtóval szemben volt az ágyam, rajta a huzat már lyukacsos. Fránya molyok! Az ajtótól jobbra lévő falon volt az egyetlen ablak a lakásban, alatta egy kis szék, ha kimosok valamit, azon teregetek. Az ágy mellett volt egy kis mosdókagyló, hogy lemoshassam az út porát. Nemrég vezették be a csatornát, sokáig kellett gyűjtenem rá. Fűtéshez és forraláshoz egy kis kandallót használok. Valamint egy kisszekrény ahová a levetett ruháimat hajtogatom. Szerény, de míg magamban élek ez is megteszi. Levetkőztem és lefeküdtem az ágyba.
De nem lesz ez mindig így, Istenemre mondom nem, és életem sorsfordulatának első mozzanata a vasárnapi ebéd lesz!
Vasárnap
Korán keltem, igaz alig bírtam elaludni. A percek múlásával egyre izgatottabb lettem az ebéd és egyre idegesebb a kabát miatt. Már fél tizenegy és sehol az a gúnya, a mindenit most már indulnom kell. Kikaptam a szekrényből saját ütött-kopott darabomat és megpróbáltam minél jobban kitisztítani. A port leverhettem lóra, de a szakadásokat nem tudtam megvarrni. Elindultam hát így, kissé viselten, kezemben a meghívóval. Mégis érkeztem a Nefelejcs utca 2. szám alá. Hatalmas ház. A tetejéig nem is láttam el, mert a déli nap elvakította szemem, ha túl magasra emeltem. A kertben már szikráztak a hófehér terítővel borított asztalok és messziről is látható volt a tányérok gyönyörű, kézzel készített mintázata. A cirádás kerítés mentén a főkapuhoz érkeztem. Háromnegyed dél. Pont jókor. A főkapunál két marcona termetű, jól öltözött őr állt. Megszólítottam az egyiküket.
- Üdvözlöm!
Az őr alaposan végigmért majd barátságtalan, dünnyögős hangon szólt.
- Mi dolga erre?
- Meghívóm van.
És büszkén átnyújtottam a levelet.
- Nézzük csak. Tömösi Ferenc. Munkás, ugye?
- Igen, az vagyok.
- Önöket az É-i oldali mellékkapun engedjük be, arra.
Vaskos karja az utca túlsó végén lévő kiskapu felé mutatott. Nem tudtam mit gondoljak, de nem akartam vitába szállni vele, elköszöntem és elindultam a másik kapu felé. Mikor megérkeztem a másik kapuhoz, ott csak egy idősödő úr állt hasonló öltözékben, mint én. Köszöntem és átnyújtottam a meghívómat.
-Á, Tömösi úr, már csak ön nem érkezett meg, kérem, kövessen.
Hangja egy megfáradt öregemberéhez hasonlított. Az út a ház hátsó bejáratán keresztül vezetett, majd elhaladtunk egy tágas terem mellett, hol báli zene szólt és kiöltözött úriemberek és kedveseik társalogtak. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, de hirtelen baljós érzéseim támadtak. Egészen a folyosó végéig sétáltunk ahonnan ajtó nyílt egy kisebb terembe. Belépve egy nagy asztalt láttam körülötte sok, láthatóan munkás emberrel. Sokakat felismertem közülük, akikkel együtt dolgoztam a Ganz-gyárban. Egyértelműnek tűnt a helyzet. Nekünk itt tálalnak, míg az urak és hölgyek a szabadban, díszes eszközökkel falatozhatnak. Azonban miután az öregember beszélni kezdett be kellett látnom, hogy a helyzet ennél is rosszabb...
Befejező rész holnap!
